A műbőr története nem vezethető vissza a görögökig, egy újabb „találmányról” van szó. 150 évvel ezelőtt indult útjára az első műbőr – 
a linóleum. A linóleum 1863-ban készült először parafaőrleménnyel dúsított lenolaj és fenyőgyanta keverékével átitatott szövetből. Kiszáradása után egy kemény felületű de hajlékony lemezzé vált, melyet nagy tekercsekben árultak, és padlóburkolatként vált ismertté a lakosság körében.
Lenolajjal kent szövet a mai napig jól ismert viaszosvászon. Az ismereteink szerint 
1830-ban kezdték el gyártani, majd később a lenolaj kenést kiváltotta a nitro-cellulóz amivel különböző színű és mintázatú változatok gyártására nyílt lehetőség. Vízhatlan tulajdonsága, és könnyű tisztíthatósága miatt a mai napig konyhai asztalterítőként a legismertebb.
A mai gyártású műbőrök története a polivinil-klorid (PVC) mint kenőanyag használatával kezdődött. Az 1838-ban feltalált PVC-t nagyüzemi gyártásának kidolgozása a műbőrgyártáshoz felhasználható lágy PVC előállítása a BASF vegyi gyár fejlesztőinek köszönhető már jóval később, 1934-ben történt meg.
A műbőrök gyártásánál két technológiai út alakult ki és maradt is a mai napig. Az elsőben nem használnak hordozóanyagot, a másodiknál egy hordozórétegre viszik fel a műanyag bevonatot, így szilárdabb és mérettartóbb lesz a a kapott műbőr. A hordozó anyag lehet szövet, kötött kelme, nemszőtt kelme, nemez vagy papír. A lakástextil gyártásnál a szövet és a nemszőtt kelme a gyakori a megfelelő szakítószilárdság elérése érdekében. Az alapanyag is készülhet pamutból vagy textilbőr, de van olyan is ahol bőr zúzalékből állítják elő, hogy a legjobban hasonlítson a természetes bőrhöz. A fedőréteggel érik el a műbőr megfelelő tulajdonságait, az alkalmazási területhez megfelelően.